Sislay József

BÚCSÚ SISLAY JÓZSEFTŐL

Akinek ennyi – egy teljes évszázad – adatik az idő végtelen folyamatából, általában úgy múlik el, olyan méltósággal távozik közülünk, mint ahogyan a madárdalos, zöldellő erdők legnagyobb fái szűnnek meg létezni. Úgy, ahogyan ezek a hatalmas, szép napokat és élettel teli tavaszokat, zord, fagyos teleket, forró nyarakat és kíméletlen erejű viharokat egyaránt kiálló fák szakadnak ki gyökereikkel lassan a számukra éltet adó termékeny földből.
Ha egy facsemetét csavar ki, tör derékba a vihar; ha egy délceg fenyő pusztul el, amikor villám sújt le rá: tehetetlen harag is vegyül az erdőt járó ember értük való gyászában. De ha egy ilyen matuzsálemi tölgy szelíden az enyészeté lesz, akkor a természet szerelmesei, fájdalmuk könnyes ködpáráján át meglátják az élet szépségét, a küzdelmes létezés értelmét és csodáját jelképező szivárvány tündöklését is.
Józsi bácsi úgy élt közöttünk, s úgy ment el közülünk 99 évnyi földi létezése végén, mint ahogyan az ilyen fák dőlnek el. Halála nem csupán személyes elmúlását jelenti számunkra, hanem egyben példázat is. Annak az örök érvényű és megfellebbezhetetlen igazságnak a példázata, mely szerint egyikünk sem kerülheti el, hogy születése után egyszer végórája is eljöjjön.
Igen, mindannyian tudjuk, hogy nem bújhatunk ki a természet örök törvénye alól, mégsem tudjuk fájdalom és gyász nélkül, az elmúlás, a végérvényes búcsúzás okozta lelki sebek nélkül elfogadni egyetlen embertársunk halálát sem.
Így vagyunk ezzel most is mindannyian, hiszen Józsi bácsi távozása fájdalommal tölti szívünket, de tudjuk, hogy a mi személyes fájdalmunknak sokszorosát élik meg azok, akik életében a legközelebb álltak hozzá, akik a legtöbbet kapták szeretetre és tiszteletre méltó lényéből. Ők, közvetlen hozzátartozói: szerető felesége, magyar- és németországi közvetlen rokonai nem lelnek könnyen vigasztalásra, hiszen elmúlásával bennük is meghalt valami, lelkük kórusában végleg elhallgatott egy meghatározó, kedves, egy tiszta, szelíd hang.